Onkodiabetológia II.

Abstract

A 2-es típusú cukorbetegek száma a világban évről évre növekszik. Hazánkban a diabetes mellitus felnőttek körében mért prevalenciája mára elérte a 9,1%-ot. Mindez egyre fokozottabb egészségügyi és gazdasági terhet ró a társadalomra. Szinte magától értetődő, hogy a gyógyszeriparra jelentős nyomás nehezedik az újabb, hatékonyabb és biztonságosabb antidiabetikus terápiák fejlesztése céljából. Ennek következtében mind nagyobb figyelem irányul az antidiabetikumok általános metabolikus effektusain túl az előnyös vagy hátrányos hatásaik megismerésére is. A vércukorszint alacsonyan tartásával, valamint a szénhidrát-, a fehérje- és a zsíranyagcsere kontrollálása révén minden hatóanyag rendelkezik egyfajta indirekt daganatellenes befolyással. Emellett többüknél jelentős saját vagy direkt antitumorhatás is valószínű, ám egyeseknél felmerül a tumorpromóciót minimálisan elősegítő szerep is. Fontos megjegyezni, hogy az utóbbi lehetőséget elsősorban preklinikai, experimentális adatok vagy csak rövid időtartamú klinikai vizsgálatok eredményei alapján vetették fel, viszont az antidiabetikumok biztonságosságát nagy esetszámú, multicentrikus, randomizált és kontrollált vizsgálatokból nyert adatok támasztják alá. Egyelőre a metformin az egyetlen hatóanyag, amely többféle tumorlokalizációban, illetve monoterápiában vagy egyéb antidiabetikus szerekkel, inzulinokkal, sőt akár bizonyos citosztatikumokkal és biológiai terápiákkal innovatívan kombinálva is igazoltan csökkentheti a daganatkockázatot. Több antidiabetikum esetében a tumorprevencióban játszott szerep megerősítésére a rendelkezésre álló adatok vagy nem elégségesek, vagy nem teljesen egyértelműek. Munkánkban e téma olykor valóban ellentmondásosnak tűnő, irodalmi hátterét részletesen áttekintve, a ma alkalmazott antidiabetikumok biztonságos használatáról győződhettünk meg. Felvetettük, hogy a jövőben a diabeteses és nem diabeteses betegek hatékonyabb rákmegelőzésében és onkoterápiájában akár a tumorspecifikusan optimalizált antidiabetikus terápia is fontos tényező lehet. Orv Hetil. 2022; 163(40): 1575–1584.