Szolidszerv-transzplantáció után kialakuló de novo gyulladásos bélbetegség gyermekkorban

Abstract

Összefoglaló. A gyulladásos bélbetegség (inflammatory bowel disease, IBD) incidenciája folyamatosan nő, etiológiája egyelőre ismeretlen. Kezelésében gyakran alkalmazunk immunszuppresszív, illetve immunmoduláns szereket. Egyes esetekben azonban szolidszerv-transzplantációt követően, folyamatos immunszuppresszív kezelés mellett is megfigyelhető de novo IBD kialakulása. Célunk az volt, hogy Klinikánk beteganyagából összesítsük azon eseteket, amelyekben szolid szerv (máj, vese, tüdő) transzplantációját követően de novo IBD alakult ki. A transzplantációt megelőzően szklerotizáló cholangitis miatt gondozott betegeket kizártuk. A Klinikánkon gondozott, szolid szerv transzplantációján (179 máj, 197 vese, 29 tüdő) átesett betegek közül 4 (2 máj- és 2 vesetranszplantált) gyermeknél alakult ki de novo IBD. A transzplantációhoz vezető alapbetegségek biliaris atresia, polycystás vese és Denys–Drash-szindróma voltak. A transzplantációt követő immunszuppresszív terápia mind a 4 esetben tartalmazott szisztémásszteroid- és takrolimuszkezelést, emellett 3 esetben mikofenolát-mofetil (MMF)-terápiát is. A kivizsgálást indikáló főbb tünetek a haematochesia, hasmenés, fáradékonyság és fogyás voltak. A családi anamnézis 1 esetben volt pozitív. A de novo IBD diagnózisának felállítását követően mind a 4 betegnél az addigi immunszuppressziós terápia módosításra került. Összességében elmondható, hogy a szolidszerv-transzplantációt követő de novo IBD kialakulása ritka, etiológiája tisztázatlan. Az irodalom felveti az alkalmazott immunszuppresszív szerek (takrolimusz és MMF), illetve infekciók etiológiai szerepét, de az is felmerül, hogy a de novo IBD olyan önálló entitás, mely elkülönül a klasszikus IBD kategóriáitól. Klinikai szempontból fontos a tünetek hátterében álló betegség tisztázása, hiszen a prezentációs tüneteknek megfelelő, a differenciáldiagnosztika során felmerülő egyéb betegségek terápiája merőben eltér. A megfelelő terápia hozzájárulhat a transzplantált betegek morbiditásának és mortalitásának csökkentéséhez. Orv Hetil. 2021; 162(18): 720–726. Summary. The incidence of inflammatory bowel disease (IBD) is increasing, however, the aetiology is still unknown. The therapy consists of immunosuppressants and immunomodulators. In some cases, despite the continuous immunosuppressant therapy, de novo IBD develops. Our aim was to evaluate patients diagnosed with de novo IBD after solid organ (liver, kidney, or lung) transplantation. Patients treated with sclerosing cholangitis prior to liver transplantation were excluded. 4 patients (two kidney and two liver transplants) were diagnosed with de novo IBD. The underlying diseases leading to transplantation were biliary atresia, polycystic kidney, and Denys–Drash syndrome. All patients received systemic steroid and tacrolimus treatment, and 3 patients (2 kidney and 1 liver transplant) also received mycophenolate mofetil (MMF). The main symptoms indicative of de novo IBD were haematochezia, diarrhoea, fatigue, and weight loss. Family history for IBD was positive in 1 case. Following the diagnosis of IBD, immunosuppressive therapy was modified. Overall, the development of de novo IBD following solid organ transplantation is quite rare, and its aetiology is unknown. According to the literature, immunosuppressants (tacrolimus and MMF) and infections play a role in the pathomechanism, but it seems that de novo IBD is a separate entity from the classical IBD categories. From a clinical point of view, it is important to elucidate the underlying disease of the symptoms, as the treatment of other diseases that arise during differential diagnosis according to the presentation symptoms is very different. Appropriate therapy can help reduce morbidity and mortality in transplant patients. Orv Hetil. 2021; 162(18): 720–726.